2008. szeptembere (jah, és persze augusztusának vége). London. Jó sorsom (vagy inkább szerencsém) a Junájtid Kingdomnál vetett partra. Szinte szó szerint, mert ahogy kigördült az Egyesült Királyság felé tartó, menetrendszerint közlekedő autóbuszunk a “Csalagútból”, épp heves esőzés áztatta a doveri fehér sziklákat. (Azokat a tudnám is, hogy honnan ismerős sziklákat.) De térjünk is inkább a lényegre. Mármint: ahogy ismerem magamat, ha már England, akkor football, ha foci, akkor...

2008. augusztus 30., 15:00: Millwall FC vs. Huddersfield Town 2-1 (1-1)

Szerintem nyissunk a rideg tényekkel: 7513 néző volt a Millwall 20.146 férőhelyes stadionjában. Melyből 488 vendégdrukker. Matekból jók ezek az angolok. A hazai NB I-ről szóló tudosításokban néha bezzeg akár pár ezer ember is jelentheti a hibahatárt. Hiába, nem lehet könnyű összeszámolni őket. Főleg, ha közben mozognak is... A nézőszámot amúgy csak azért tudom ilyen pontosan, mert pl. az ottani tévék még ezt az infót is felteszik a teletextjükre – a meccs után pár órával. De az is elmondható, hogy angol sajtóorgánumok kiemelten fogalkoznak a labdarúgással. A hazaival. Mert a külföldiről alig ejtenek pár szót is.

Millwall. A ferencvárosi szurkolóknak közelről is ismerős lehet ez a csapat, hisz 2004-ben volt szerencséjuk az egymás elleni mérkőzéshez is. Először Londonban, majd pedig Budapesten. Utóbbin az angol szurkolók tisztes létszámban meg is jelentek, lévén, hogy ez volt az 1885 óta íródó történetük első idegenbeli mérkőzése az európai kupaporondon. És ha már eljöttek ilyen messzire, a város szívében gyorsan össze is akaszkodtak a zöld-fehér klub szurkolóival.

Már kiutazásom előtt javában böngésztem az angol klubok szájtjait, melyek után az angol ligák mérkőzéseiből elsőre a Millwall FC hazai találkozóját választottam ki. Peckhamben voltam elszállásolva angliai ottlétem alatt, mely városrész kapcsán megemlítendő, hogy Dél-Londonban található. Csak, hogy kicsit lefessem a környék hangulatát: 10 emberből kb. 8-at színesbőrűnek látsz, ha végigmégy az utcán. (És most dicsekedjek avval, hogy egy hónapig már én is éltem kisebbségben...?) No de inkább kanyarodjunk vissza a sporthoz. A mérkőzést megelőző napon előkaptam a térképet, nem tudván, hogy hol is található a stadion. Nagy volt a meglepettségem, mikor kiderült, hogy a létesítmény egy köpésre - bocsánat: egy kőhajtásnyira - van a mi kis "afrikai" városrészünktől! A vonattal egy állomásnyit utaztam, majd South Bermondsey-nél leszálltam. Egy kisebb séta után értem a sztédiumhoz, melyhez egy nagyobb boltozat alatt áthaladva érsz oda. Elég karakteres képet ad.

Amíg elbaktatok a stadionhoz, veszek egy programfüzetet. Jól néz ki, és ropog a sok friss információtól. Alig van 70 oldal! Biztos vagyok benne: eljön az idő, mikor a mi klubjaink is hasonló kiadvánnyal fogják várni a szurkolókat. (Ha pl. BL-döntőt játszik majd a csapat.) Húzom a számat, mivel 3 fontba kerül, de ez van. Beállok a pénztárhoz, kérek lazán egy jegyet a West Stand Upperra, mely ránézek a jegyemre. Ára: 25 font. Kissé nehézkesen ki is szorzom, hogy az vagy 7500 Ft! Egy harmadosztályú meccsért. Thanks a lot. De már nincs visszaút. Kiperkálom az összeget, és bemegyek a stadionba.

Bent alig van félház, így oda ülök, ahová akarok. (Szóltak is mögöttem páran, hogy ne szerencsétlenkedjek a székek számozásával.) Sokat nem várok a meccstől, de ahogy nézem, még tetszik is. A csapatok kivonulásakor nem értettem, hogy miért áll fel és tapsol mindenki, de aztán rájöttem, hogy ott ez csak a tiszteletadás jele. A közel 500 vendégszurkoló nem sok vizet zavar (és ahogy tudom, Huddersfieldben amúgy is inkább a rögbire mozdul a tömeg). Nézem a hazaiak csapatát, ahol a pár légiós között még egy horvát is akad, név szerint Ahmet Brkovic. Még az első félidőben esik két gól. Izgalmasan alakul a meccs: és benne van a levegőben, hogy a hazaiak tudnak is fordítani a 0-1-es állásról. A közönség nagyon együtt él a játékkal, és szinte mindent tapssal, buzdítással honorálnak. A második félidőben nem is kell sokat várni a vezető gólra: Grabban révén a 63. percben ezt össze is a hazai alakulatnak!

(Photo: www.millwallfc.co.uk)

Már erőteljesebb is szólnak a dalok... "No One Likes Us, No One Likes Us, No One Likes Us - We Don't Care! We Are Millwall, Super Millwall, We Are Millwall From The Den!“ - énekli szinte mindenki a stadionban! Sőt, egyesek heves mutogatások közepette a vendégszektor közelébe húzodnak, de már csak a lelátó széle miatt sem tudnak ennél többet kihozni az akcióból. Még sok idő van a végéig, és a huddersfieldiek sem adták fel a reményt. Talán a 90. perceben járunk, mikor a bíró befúj egy tizenegyest. A vendégeknek. A játékos odaáll, rálővi, és... és a hazai kapus, Forde kivédi! Örjöng a lelátó népe. Megvan a 2-1-es győzelem!

Kifelé ballagva azon csodálkozom, hogy csak 2 néger szurkolót láttam a stadionban. Ez nekem annak fényében érdekes, hogy a klub a multikulturális London mely részén is székel. De az is “új” volt számomra, hogy a vasúti megálló felé baktatva a vendégszurkolók (legalábbis közülök ketten) simán flangáltak a hazaiak között. Béke van itt, gyerekek! Béke.

A következő élményszerzésre egy másodosztályú mérkőzést szemeltem ki magamnak. De erről majd idejében.

Cs. G.