Az itt pár sorban pellengérre állított és a világhírű Andrzej Wajda által rendezett Katyn című film az 1940-ben a szovjetek által meggyilkolt csaknem 22 ezer lengyel hadifogolynak (köztük édesapjának) állít méltó emléket. Megrázó a film, mely emberi sorsokról, megcsonkított családokról, évekig tartó várakozásról, a túlélés drámájáról és a túlélők tragédiájáról szól. Azoknak a közeli hozzátartozók nélkül maradt nőknek a sorsáról tesz tanúbizonyságot, akik éveken át, nap mint nap (és közben emberfeletti lelkierővel) várják, hogy a katyni erdők mélyén agyonlőtt férjük, fiuk, fivérük esetleg egyszer majd hazatér.

Végig, a film záró akkordjáig sikerült fenntartani a drámai feszültséget, mert ugyan hiába tudjuk előre, hogy mi is történt Katynban, a "kellő" hatást a rendező a külön bemutatott családi tragédiákkal éri el, hiszen: minden második család érintett a katyni mészárlásban. Tanúi lehetünk annak is, hogy egy kislány édesapa és nagyapa nélkül marad: előbbit Katynban kivégezték, az egyetemi professzorként dolgozó nagyapját pedig a  németek elvitték, majd szokásukhoz híven, évekkel később a holmijait postán küldték haza kísérőlevéllel, melyben „sajnálattal” közölték, hogy szívelégtelenségben halt meg. Még ennél is hátborzongatóbb az a jelenet, mikor a krakkói hangszórókban egyesével olvassák fel a meggyilkolt és azonosított áldozatok neveit. Visszhangzik a város. A nők és idősek pedig a hangszórókat bámulva, az újságokat böngészve reménykednek: hátha nem hangzik el az a név… és ha mégis, nincs több remény.

Nem mehetünk el szó nélkül a szerelmi szál mellett sem. A lázadó ifjú, akinek sikerült elrejtőznie az oroszok és németek elől (egy erdőben bujkálva), és akinek egy propaganda plakát letépése miatt kell menekülnie, a véletlen folytán pedig egy diáklány, aki vezeti Krakkó utcáin, majd háztetőkön bújnak el, végül pedig a búcsúcsók bizonyítja a kötődést, amelynek a katonák vetnek véget. A fiú nem tud elmenekülni, a lány pedig már hiába várja a megbeszélt találkozón másnap 6 órakor, a mozi előtt.
Ha visszagondolunk, fel tudjuk idézni azokat a jeleneteket, melyeket a rendező direkt rakott bele a filmbe, vagyis inkább azt mondanánk, ezek azok a kulcsjelenetek, amelyekre támaszkodik a film. Ilyen az a jelenet, ahol a lengyel zászlót kettétépik a megszálló orosz katonák, és csak az egyik felét hagyják meg, a vörös felét, a fehér csíkot pedig a lábukra tekerik, kapcaként. Ilyen az, amikor egy feszületet siratnak meg, és ilyen a napfényben megcsillanó munkagép, ami a tömegsírokat fedi be. Mégsem vádolhatjuk a filmet túlzott nacionalizmussal. Dicséretes és meglepő mennyire tudott objektív maradni a rendező, ami nem lehetett könnyű, hiszen édesapja és a lengyel nép értelmiségeinek gyilkosairól kellett filmet forgatnia.

Szinte végig néma csend van a drámában, zenei aláfestés nélkül. Már–már azt hinnénk, hogy a tisztek kivégzése elmarad. De nem. A lengyel rendező ezt az utolsó percekre hagyja, hogy a valóságot átélve érjen véget a film: egyesével lövik tarkón őket. Megdöbbentően közelről. Ezt látva az jut eszünkbe: olyan emberek nincsenek is, akik pisztolynyi távolságról lővik le emberek ezreit.

Wajda el akart mesélni egy történetet, miközben hat is ránk. Mindkét célját sikerrel érte el. Bárcsak mi is tudnánk hasonlót. De csak azért, mert volna miről.

lolita

A film hivatalos weboldala itt elérhető.